Szóval ott hagytam abba, hogy jó szokásához híven kiáradt a Szent Szellem köreinkben. Elég új volt nekem ez az egész és be kell vallanom nagyon tetszett. Legjobban a kötetlenség. Nem úgy mint a templomban ahol egy hülye fapadban kellet kuksolnom, a jéghideg teremben huszadszorra elénekelve ugyanazt az éneket, meghallgatva ugyanazt a prédikációt újra és újra és újra. Vallásos voltam na... a nevelésem is olyan volt, talán örököltem is.

Az első alkalom után többször is eljártam, nem tudom és nem is akarom felidézni az összes ilyen összejövetelt. A legemlékezetesebb talán az volt amikor a gyülekezet kitalálta, hogy ők akkor alapítanak egy... öhmm bohóctársulatot és végigjárják a vidék összes cigány közösségét(értsd: cigány táborát, roma telepét - nem tudom, hogy számít politikailag korrektnek, minden irónia nélkül) aminek keretében a felnőttek beöltöznek bohócnak, illetve a gyülekezet gyermek tagjaival előadatnak egy keresztény bábjátékot a cigány gyerekeknek. Ebből a bábjátékból aztán jól megtanulják majd mi fán terem a kereszténység. A dolog pikáns része most jön: ajándékot is kell vinnünk, hiszen csak úgy nem állhatunk oda üres kézzel. De... milyen ajándékot vigyünk? Egyáltalán honnan lesz a gyülekezetnek erre pénze? Az ötletgazdák(akik között apám meglepő módon nem volt) a pásztortól kértek anyagi támogatást. Adjon pénzt, lehetőleg euróban(!!!) ők majd bevásárolnak olyan dolgokból mint édességek, játékok, élelmiszer csomagok. Ebből természetesen semmi se lett. Pásztorunk a rejtélyes "Raktárból"(ajjajjj na erről még lesz szó, annyi mindent tudnék mesélni, írni róla) hozott pár zsák plüssállatot és puzzelt mintegy támogatását fejezve ki az ötlet elkötelezettsége iránt, ezzel letudva a maga részét.

A bábjátékban természetesen én is rész vettem, már miért maradtam volna ki belőle? Persze semmi kedvem nem volt hozzá. Egyrészt már akkor orbitális nagy ostobaságnak tartottam az egészet, meggyőződésem volt, hogy a roma gyerekeket a legkevésbé se fogja érdekelni a mi bábjátékunk, de apámnak egyszerűen nem lehetett nemet mondani. Nem mintha olyan karizmatikus és meggyőző erejű személyiség lett volna, hanem sokkal inkább az óriási nagy pofájának köszönhetően amit, ha egyszer kitátott - s nem túl szofisztikált módon elküldött Isten azon nemi szervére amivel én pisilni szoktam - akkor nemritkán a keze is eljárt(fontos a keresztényi magatartás, elvégre fenyíteni kell a gyerekeket). Szerencsémre ahogy romlott a lába állapota, úgy tudtam egyre gyakrabban elszaladni előle. Később azért elég sokat változott és ahogy én is jobban megismertem rájöttem, hogy csak egy gyáva öregember sem több sem kevesebb. Megszerettem és ami fontosabb elfogadtam olyannak amilyen volt.

Ja a bábjáték. Színtársulat? 

Szóval heti kétszer jártam, jártunk próbára. A szereplők: én és két másik srác játszottuk a bábjátékot, a srácok édesanyjával karöltve. A bohócok: édesapám, régi cimborája akinek köszönhetően egyáltalán belekeveredtünk ebbe az egészbe(ő volt az a tag aki meghívott minket).

Járművünk is akadt. Apám régi Moszkvicsa ami úton útfélen lerobban. Ilyenkor kőkorszaki módszerekkel tolni kellett két falu között... miközben a színtársulat tolta az járművet, addig ő a sofőrülésnél kormányozott, mert hát valakinek azt is kellett. Végül valahogy sikerült működésre bírni, nem emlékszem hogyan, de rémlik valami a kézrátételes gyógyulásról - csoda történhetett - szóval a teljes megaláztatást sikerült elkerülni. 

Magáról az előadásról, annak fogadtatásáról, az út viszontagságairól kicsit később megemlékezem.